[…]

Minden tinédzser átmegy egy kellemetlen időszakon és nálam ezt csak erősítette, hogy üres volt az otthonunk. Az anyám halála eléggé rosszul érintette az önbizalmamat. Mentem volna haza iskola után, de az a ház nem volt igazi otthon már többé. Ő elment. Az anyánk elment, a szép Iris... Elhagyatottnak éreztem magam és féltem. Azt hiszem a félelem gyorsan át tud menni dühbe. Ez még most is így van nálam.

Mi másba megy még át?

Szeretek emberek között lenni.

Hol?

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek az a vendéglő. Iszogatni is szeretek. Meg jókat enni.

Igen, ezt észrevettem. És kíváncsi is lettem.

Vonzódom a város legjobb vendéglőihez. Ez nem valami „rock 'n' roll”-os, tudom. Azt hiszem, azért, mert mikor gyerek voltam, az evésben semmi örömöm nem volt. Ezt eléggé zokon vettem. Nem érezhettem igazi ízeket, mert ő... az anyám nem volt már.

Tehát magadra kellett főznöd már elég korán.

Gyakran csórtam ennivalót a boltokból, hogy azután a pénzt, amit apám ennivalóra adott, odaadhassam a barátaimnak. Utáltam az ebédidőket. Emlékszel arra a dologra, amit „smash”-nek neveztek? Irtózatos volt. Forró vizet kellett önteni azokra az asztronautakajához hasonló tablettákra és krumpli lett belőlük, azután ugyanabba a dobozba visszatölteni a sült bab vagy valami más mellé és megenni a papírdobozból, rendes tányér nélkül a TV előtt ülve.

Egy francia séf pokoli ötletét vázoltad éppen.

Tragikomikus volt. A bátyám, aki a nemzeti légitársaság számítógép központjában dolgozott, rájött, hogy tud olcsón szerezni a repülőgépeken felszolgált kajákból. Ezért elkezdte hazahordani ezeket az előrecsomagolt dolgokat és a hűtőnk állandóan ilyenekkel volt tele. Hazajöttem a suliból és reptéri kaját ettem. Azután fantasztikus dolog történt. Az iskola a reptér közelében volt és úgy döntöttek, onnét hozzák az ebédet. Szóval, reptéri kaját ettem ebédre is. Hazamentem és ettem ugyanazt az elcseszett reptéri kaját vacsorára is. Azután mi történik? Belépek egy rock bandába és életem nagy részében továbbra is reptéri kaján kell élnem. [nevet] Ha betévedek egy elegáns étterembe, nem tudok ellenállni, de ez végül is jó magyarázat a növekvő derékbőségemre. Egyébként ez még nem a kövér Elvis-időszakom. Csak őgyelgés az opera környékén... Ó, hát ezért vagy te itt.... OK, vissza a díványra.

Együnk egy hamburgert szerintem.

Komolyra fordítva, azt hiszem az én kreatív életem ott kezdődött, amikor tizennégy évesen a világom összeomlott. Nem akarom sajnáltatni magam, sok más embernek sokkal nagyobb gondokkal kellett megküzdenie. Nem a Dalai láma mondta: „Ha az életről akarsz gondolkodni, kezd a halállal”? Nem a csajokkal, nem a kocsikkal, nem a szexszel és a drogokkal.... Az első dolog, amiről írni kezdtem az a halál volt. Micsoda bugyuta egy kölyök! Apropó, a 'Boy', az első albumunk különösen felemelő ha a lényeget nézzük, amiről szólt.

És mi volt az?

Különös módon az a lemez hasonlít az új lemezünkhöz a „How to Dismantle an Atomic Bomb”-hoz. Valamit csinálni kell azzal, amikor az ártatlanságnak, a naivitásnak vége. De az első lemezünkön még csak ízlelgettük a dolgot és nem léptünk túl rajta. Ebben az időszakban mindenki baromi okos volt. Ünnepeltük, hogy semmit sem tudunk a világról. Azt hiszem, senki azelőtt nem írta meg ezt a történetet. Senki sem volt elég nyers ehhez. A rock 'n' roll ritkán nyers érzelmi értelemben. Lehet szexualitással fűtött. Lehet cinikusan erőszakos. Vizionálhat elűzendő démonokat, de ezek sem igaziak, általában csak különféle kreált félelmek vetületei. A gyengédség, a belső lelki világ, az igazi emberek fejében az igazi kérdések ritkán jelennek meg ebben a műfajban. Sok pózolás és hamisság volt benne. Az első lemezünk készítésekor azt hiszem csak próbáltam naiv kölyök maradni és írni az ártatlanságról csak úgy ahogy jött. A rock 'n' roll soha előtte nem szólt az ártatlanságról és az ártatlanság elvesztéséről a szerelmi témákat leszámítva. Ez a lényeg.

(Ha jól sejtem Bono itt az „ártatlanság” kifejezés alatt a belső lelki világunkkal kapcsolatos tudatlanságot érti az „ártatlanság vége” pedig belsőnk megismerést jelenti.)

[…]